Nyugat-Kaukázus
A Nyugat-Kaukázus általában nem az egész Kaukázus, hanem csak az ún. Nagy-Kaukázus hegyláncainak az Elbrusztól nyugatra eső részét jelenti. Ennek a több száz km hosszan húzódó hegységrendszernek egy oroszországi szakaszát érintetlen térségei, különleges természeti értékei miatt – szintén Nyugat-Kaukázus néven – 1999-ben felvették az UNESCO Világörökség listájára.
A Nyugat-Kaukázus Világörökségként nyilvántartott és védett helyszíne Szocsi várostól kb. 50 km-re északeletre kezdődik, a Belaja- és a Malaja Laba-folyók felső folyásának vidékén fekszik. Közigazgatásilag Adigeföldhöz (annak déli járásaihoz), a szomszédos Krasznodari határterülethez és kisebb részben Karacsáj-Cserkeszföldhöz tartozik.
A Komiföld őserdői világörökségi helyszínén kívül ez Európa egyetlen nagy kiterjedésű, jelentősebb emberi beavatkozástól érintetlen hegyvidéke. Egyedülállóak magashegységi rétjei, az alacsonyabb térszínektől a szubalpin övezetig felkúszó, összefüggő erdőségei. A védett terület különösen sok veszélyeztetett, ritka, reliktum vagy endemikus növény- és állatfajnak nyújt menedéket. Az élővilág változatossága, fajösszetételének gazdagsága Oroszországban csak a távol-keleti Usszuri vidékéhez hasonlítható.
A világörökségi helyszín 78,5%-a egyetlen összefüggő védett területből, valamint körülötte néhány jóval kisebb, de nem kevésbé értékes magashegységi részből áll:
a Világörökség központi részét a Kaukázusi (Kavkazszkij) Természetvédelmi Terület (zapovednyik) alkotja, 1979 óta bioszféra-rezervátum (kb. 280 000 ha). Ez Oroszország egyik leghíresebb és legrégebbi természetvédelmi területe. 1882-től 25 éven át a térség az orosz nagyhercegek vadászterületeként élvezett védelmet. 1906-tól védettsége megszűnt, a helybeli lakosság szabadon használta. Többszöri próbálkozás után, 1924-ben a Tudományos Akadémia támogatásával természetvédelmi területté nyilvánították. Azóta 12 alkalommal változtattak határain. 1951-ben korábbi területének (kb. 300 000 ha) 2/3-át elvették, az alpesi réteket legelőnek használták, az erdőkben néhol fakitermelést is folytattak. Később eredeti területének nagy részét visszakapta.
a Világörökség része a bioszféra-rezervátum körül kialakított 1 km szélességű védőzóna egy szakasza (6000 ha)
a terület északi-északnyugati határával szomszédos három magashegységi természeti emlék:
a Bujnij-hegy (1480 ha), érintetlen fenyőerdőivel, ahol 300 éves fák is találhatók
a Pseha- és a Psehasha-folyók forrásvidéke (5776 ha), valamint
a Cicá-folyó forrásvidéke (1913 ha), mindkét vidéken kiterjedt bükkösök és bükkel elegy sűrű fenyvesek húzódnak
a Bolsoj Thacs Természeti Park (3700 ha), melyet a széleslevelű fafajokból álló lombhullató erdők védelmére hoztak létre 1996-ban.
A térségben mintegy hatezer növény- és állatfajt jegyeztek fel, ami önmagában is bizonyítja, hogy a Nyugat-Kaukázus a biológiai sokféleség (biodiverzitás) fenntartásának egyik fontos területe. A déli lejtők természetes növénytakarója, a széleslevelű lombhullató erdő, melyet az emberi tevékenység Európában részben vagy teljesen kipusztított, itt a földtörténeti harmadidőszak óta változatlanul fennmaradt.
A háborítatlan, erdős hegyvidék 81 féle emlősállat természetes élőhelye. Gyakran előforduló ragadozók az aranysakál, a farkas, a róka, a kaukázusi hiúz, a kaukázusi vadmacska; a kisebbek közül a menyét, a kaukázusi borz, a kaukázusi hermelin. A kaukázusi barna medvék a magas hegyvidéket kedvelik, csak télire húzódnak az alacsonyabban fekvő erdőkbe. A patások közül gyakori a zerge, az európai őz, a gímszarvas, kevesebb a kaukázusi tur (Capra caucasica) és az itt már vadon élő európai bölény.
A 384 féle gerinces között sok az endemikus- és a ritka vagy veszélyeztetett faj, ezek 10%-a nemzetközi védettség alatt áll, például a kaukázusi iszaptúróbéka, a nyugat-kaukázusi gyík, a kaukázusi vipera.
A kaukázusi vagy hegyi bölény az európai bölény egyik alfaja volt, az 1920-as években utolsó példányai is kihaltak. A helyettük betelepített európai bölények példányai 50 év alatt jól alkalmazkodtak a helyi viszonyokhoz, és jelenleg hegyi bölények a világon csak itt találhatók. 2002-ben kb. 250 példányt számoltak össze, kevesebbet, mint 15-20 évvel korábban.
A kb. 250 madárfaj között sok a ritka ragadozómadár: fehérfarkú rétisas, szirti- és halászsas, fakó-, szakállas- és barátkeselyű, kígyászölyv.
A Nyugat-Kaukázus helyi jellegzetességeket mutató madárfajai többek között a kaukázusi nyírfajd, a kaukázusi királyfogoly, a havasi csóka, a hajnalmadár vagy a kaukázusi pirók. Az erdők lakója többek között a sárgarigó, a különösen ritka török csuszka, a rövidkarmú fakusz és a tüzesfejű királyka. Az alacsonyan fekvő völgyekben néhány fészkelő fekete gólyapárt figyeltek meg, a legmagasabb régiókban haris, vörösbegy, erdei szürkebegy fészkel az alacsony nyíresekben.
|