hatalmi harc Sztálin halála után. Hruscsov vezetése (1953–1964)

Az enyhülés első akkordjaként Beriját 1953. december 24-én likvidálták.

A pártvezetésért Malenkov miniszterelnök és Hruscsov pártfőtitkár harcolt. Malenkov reformokat vezetett be: amnesztiát hirdettek, enyhítettek a gulagok szigorán, könnyítették a parasztok beszolgáltatási kötelezettségeit. 1954-ben megkezdődtek Hruscsov szűzföld-akciói. 1955-ben Bulganyin lett az új miniszterelnök. Visszavonták Malenkov fogyasztás-reformjait. 1956-ban a XX. pártkongresszuson elhangzott Hruscsov híres beszéde a személyi kultuszról és annak következményeiről. Ebben meghirdették a desztalinizálást: Sztálin könyveit, szobrait stb. „kiátkozták”. (A beszédet hivatalosan titkosnak szánták, ám mivel szövegét a helyi párttitkárok (sok ezren) is megkapták, biztosra lehetett venni, hogy kiszivárog.) Malenkov, Molotov, Kaganovics és Sepilov szembeszállt a desztalinizálást akaró többséggel: mindegyiket kizárták a KB-ből (1957), majd a pártból (1961). (Eredetileg Vorosilov is támogatásáról biztosította Molotovékat, de a szavazáskor „átállt”.) Visszakerült a hatalomba Koszigin, Brezsnyev is ekkor lett a Központi Bizottság tagja.

1958-ban Hruscsov megszerezte a miniszterelnöki pozíciót is. Folytatta a reformokat: a szakminisztériumok leépítését, helyettük decentralizált gazdasági tanácsok felállítását, nagykolhozok, szovhozok, szak- és politechnikai iskolák létrehozását.

1959-ben, a XXI. pártkongresszuson Hétéves tervet fogadtak el. Ennek fő célkitűzése volt, hogy az egy főre jutó termelés magasabb legyen, mint az USA-ban. 1961-ben a XXII. pártkongresszuson nyilvánosan elítélték Sztálint, kezdetét vette a második desztalinizáció. Ez 1964-ben elvezetett a Kínai Kommunista Párttal való szakításhoz.

1964-ben megbukott Hruscsov. Utódja a főtitkári székben Brezsnyev, az államelnök Mikojan (1964–65), majd helyette Podgornij 1977-ig, a miniszterelnök Koszigin lett.

Hruscsov vezetése alatt újra szerény mértékben növekedett az életszínvonal. A szovjet állampolgárok körében népszerűek voltak a nagyszabású lakótelepépítések (oroszul mikrorajonok, "mikrokerületek", amiket leginkább a budapesti József Attila lakótelephez vagy Újpalotához lehetne hasonlítani). Az ilyen formában felépült lakások igaz kicsik és zsúfoltak voltak (8 négyzetméter volt a törvényben meghatározott egy főre eső lakóterület a Szovjetunióban, illetve a lakáshiány miatt gyakran több generáció élt együtt), de legalább volt bennük melegvíz, távfűtés és vízöblítésés wc, amiről azelőtt az átlag szovjet állampolgár még álmodni sem mert.