|
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij (Фёдор Михайлович Достоевский, kiejtése✩) (Moszkva, 1821. november 11. – Szentpétervár, 1881. február 9.) orosz író. A világirodalom és az orosz irodalom mindmáig legnevesebb képviselőinek egyike, a 19. századi orosz irodalom felemelkedésének kulcsfigurája, az ún. filozófiai-ideológiai regény vagy eszme-regény műfajának megalkotója, a lélektani regény mestere.
Dosztojevszkij önmagát a realista írók közé sorolta be, de – bár a valóságból indult ki – mélyebb értelmet keresett benne. „ Sohasem meríthetjük ki a teljes jelenséget, nem juthatunk el a kezdetéig és végéig…. Az igazság fantasztikusabb mindannál, amit az emberi agy fel tud tételezni és el tud képzelni”.
Az író a ritka pillanatok, a valószínűtlen jelenségek mindennapos voltára is felhívja a figyelmet. „Ars poeticája: Teljes realizmus mellett megtalálni az emberben az embert…”
Írásaiban a hősök tudatában lejátszódó események megrajzolásával már a 20. század szabadon áramló tudatfolyamát, a szabad asszociációk világát vetíti előre.
Szakít a hagyományos realista ábrázolással, elmarad a nyugodt bevezetés, vagy a szereplők fejlődésrajza, helyette új lélekábrázoló módszereket vezet be. A hangsúlyt a hősök belső vívódásaira helyezi át, megteremti a filozofikus-ideológiai regény új típusát.
Vázlatai árulkodnak hősei sok gondolkodást igénylő megalkotásáról, s arról, hogy először egy vezérmotívumot kitalálva köré építette fel magát a művet. A jó tervet tartotta hozzá a legfontosabbnak.
Félt a középszerűségtől, elkészült műveivel sosem volt elégedett.
Művei
Szegény emberek (1845) – levélregény, az első kísérlet a társadalmi regény megteremtésére, addig ismeretlen lélekábrázolással jelentkezik az orosz irodalomban.
A hasonmás (1846) – kisregény, a hős önmegismerésére fekteti a hangsúlyt, sajátos szerkesztésmódja újdonság jellegű.
A gazdasszony vagy A háziasszony (1847) – hőse a tudományban keres menekülést az emberektől való elkülönülés lehetőségére. De egy szerelem lázálma összefüggéstelenné teszi a történetet.
Nyetocska Nyezvanova (1849) – regénytöredék, extrém hősének, egy művészkislánynak néhány vonása már megelőlegezi a későbbi eszmehősök figuráját.
Téli jegyzetek nyári élményekről (1862) – útirajz az író nyugat-európai útjáról és felhívás arra, hogy Oroszországnak saját útját kell járnia a fejlődésben, a Nyugatot nem szabad utánoznia. Hisz benne, hogy eljön a pillanat, mikor Európa jár majd Oroszország nyomdokában.
Megalázottak és megszomorítottak (1861) – regény schilleri történettel, az Ármány és szerelem tragédiája tér vissza a műben. Megteremti saját képmására nagy gonosz hőseinek elődjét, Valkovszkij herceget. Előkerül az egyetemes probléma felvetése.
Feljegyzések a holtak házából (1860-64) – önéletrajzi mű, fegyházi napló az író szibériai élményeiről, a börtönélet nyomasztó világának szenvtelen ábrázolása, a börtönpszichológia rajza.
Feljegyzések az egérlyukból (1864) – kishivatalnok hőse megfigyeli a világot, ez az ember magára vállalja a bíráskodást a világról, de maga is része, csak lemaradt a tolakodásban. Hatása nagy, követőkre akad Kafka, Camus és Sartre művészetében.
Bűn és bűnhődés (1866) – lélektani elemekkel átszőtt bűnügyi- és fejlődésregény, az író egész addigi munkásságának gondolati és művészeti szintézisét teremti meg e műben.
A játékos (1866) – regény, filozófiailag nem túl mély, de népszerű írás, szórakoztató jellegű történet a szerencsejáték világáról. Megrajzolja a külföldön tartózkodó oroszok költekező, gyökértelen életmódját.
A félkegyelmű (1868) – regény Miskin hercegről, egy „nem e világból származó” emberről, a messianisztikus szemlélet szépirodalmi kifejtése, a polifonikus látásmód megjelenése a regényirodalomban.
Ördögök (1871-72) – regény, melynek egy Európa szerte szenzációt keltő politikai per adja a cselekményét. Detektívsztoriból azonban „az orosz értelmiség tragédiájává növekedik.” (Bakcsi, 138.old.)
Az író naplója (1873-1881) – szépirodalmi műveket, műfaji kísérleteket is tartalmaz, benne: Egy nevetséges ember álma, A szelíd teremtés (1876). Legnépszerűbb része önéletrajzi emlékezése szibériai viszontagságaira.
A kamasz (1875) – regény, egy ifjú önvallomása, aki nem tud különbséget tenni lényeges és lényegtelen között. Rendkívül sokat foglalkozik a kor időszerű politikai eseményeivel. Hőse saját eszméjének kívánja szentelni magát, milliomos akar lenni, hogy megszerezze és élvezze a hatalmat. De kudarcai után letesz szándékáról, s pénzét inkább elveri.
A Karamazov testvérek (1879-80) – az író utolsó nagy regénye, melynek története egy apagyilkosság körül forog. Az ember fizikai, szellemi, értelmi és erkölcsi arcát ábrázolja a négy testvérben.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
