Pjotr Iljics Csajkovszkij

Mérnök–hivatalnok család gyermekeként született. A család Szentpétervárra költözött, ahol a fiatal Csajkovszkij gondos nevelésben részesült, majd néhány hónapig az igazságügy-minisztériumban dolgozott tisztviselőként. Erre a pályára azonban teljességgel alkalmatlannak bizonyult. Zenével komolyabban csak 23 éves korában kezdett foglalkozni. Mestere Anton Rubinstejn volt. Tehetségének köszönhetően Anton fivére, Nyikolaj Rubinstejn 1866-ban meghívta az általa alapított moszkvai zenekonzervatóriumba tanárnak. Csajkovszkij homoszexuális volt, és emiatt rejtőzködő életet élt. Harminchét éves korában a látszat megőrzése érdekében megnősült, de már egy hónap múltán különköltözött jóval fiatalabb feleségétől, aki korábban a tanítványa volt. Fordulópontot jelentett életében, hogy megismerkedett a gazdag özveggyel, Nagyezsda von Meckkel, aki anyagilag szinte élete végéig támogatta. E támogatásnak köszönhetően felhagyott egyre nyomasztóbbnak érzett tanári állásával, és a zeneszerzésnek szentelte életét. Sokat utazott Európában, és mint zeneszerzőt, illetve karmestert hazájában és külföldön egyaránt ünnepelték. Első sikeres műve a Rómeó és Júlia című fantázia volt. Hírnevét elsősorban szimfóniáinak és versenyműveinek köszönhette, de egész estét betöltő balettjei is nagy sikereket arattak (A hattyúk tava, Csipkerózsika, A diótörő). Operaírással is próbálkozott, művei közül az Anyegin és A pikk dáma bizonyultak időtállónak. Halálát a hivatalos iratok szerint kolerafertőzés okozta, de ez mai napig vitatott a zenetörténészek körében.

Munkássága bizonyos fokig ellentétben áll a híres orosz ötökével. Művészetében a nemzeti romantika egyes elemei (főleg dallam- és ritmuskészlete) sokkal szorosabban fonódnak egybe az általános európai, illetve nyugat-európai romantika, főleg pedig az utóromantika stílusjegyeivel (forma- és harmóniavilága), mint az Ötök esetében.

 

Csajkovszkij művészete eltért az Orosz ötökétől, hiszen velük ellentétben konzervatóriumot végzett, szimfóniáit többé-kevésbé a nyugat-európai szokásokhoz azonosulva, klasszikus stílusban írta. Másrészt bőségesen idézte a népdalokat és a zenéje tagadhatatlanul orosz volt, ebben viszont azonosult a csoport által képviselt nemzeti zenei irányzattal. Csajkovszkij sosem volt jó véleménnyel Milij Alekszejevics Balakirevről és köréről. Alapjában véve konzervatív lévén, képtelen volt elfogadni Muszorgszkij „igazságát” és azt a laza szerkezetet, amely a kör tagjai által komponált zenék jó részét jellemezte. Az ő művészete sokkal jobban igazodott az európai hagyományhoz. Híressé érzelmes dallamkincse tette. Sajátosan orosz dallamok voltak ezek, bensőségesek, sokszor fájdalmasak, modális csengésűek, némi neurotikus beütéssel, „s olyan szívbe markolók, mint egy sikoly a sötét éjszakában” – írta dalairól Eduard Hanslick bécsi zenekritikus. Zenéjének érzékisége tulajdonképpen sajátos életmódjának transzponálása: rendkívül érzékeny és visszahúzódó egyéniség volt, gyakran került neurotikus állapotba, idegölő volt számára, hogy titkolnia kellett homoszexualitását, többször kapott idegösszeroppanást. Ez a túlzott érzékenység, amely Csajkovszkij minden leírt hangjegyében benne van, többféleképpen hatott hallgatóságára. A legtöbben kezdettől fogva élvezték azt az érzelmi fürdőt, amelybe a zeneszerző merítette őket. A tartózkodóbbak vagy egyből elutasították az üzenetét, vagy megvetették magukat azért, hogy reagálnak rá. „Egy zeneköltő legyen férfiasabb! Volt valami zavaró, sőt erkölcstelen ebben a hisztérikus zenében” – írta zenéjéről ugyancsak Hanslick. Életrajzíróinak véleménye eltérő annak megítélésében, hogy mennyiben befolyásolta alkotásait homoszexualitása, és hogy ez zeneileg miképp fejeződött ki műveiben. Alkotásainak elemzői például a Firenzei emlék című vonósszextettben ilyen élmény művészi kifejezését vélték felfedezni.

Csajkovszkijt sok zeneértő és muzsikus hosszú időn át megvetette. A legutóbbi években kezdődött át műveinek átértékelése. Elismerő kritikák jelennek meg a hangszereléséről, erről a sötét tónusú, mégis csillogó és tökéletesen kiszámított hangzásról. A három utolsó szimfónia szerkezetét úgy tekintik, mint a klasszikus szimfónia követelményei és az utóromantika új formái közötti sikeres kompromisszumot. A posztromantikusok közül egyedül Johannes Brahms vetette meg a lábát ilyen szilárdan a hangverseny-repertoárban. Csajkovszkij három utolsó szimfóniáját, három balettjét (A hattyúk tava, A diótörő és a Csipkerózsika), a b-moll zongoraversenyt és a d-dúr hegedűversenyt, továbbá a Rómeó és Júlia nyitányfantáziát és két operáját, az Anyegint és A pikk dámát mindenütt és gyakran játsszák. Majdnem ugyanilyen népszerű a Manfréd szimfónia, a Francesca da Rimini, az Olasz capriccio, a Hamlet nyitányfantázia és a Vonósszerenád. A dalénekesek máig műsoron tartják dalait.

Naplójában és leveleiben arról is írt, milyen zenét szeret és milyet nem. Wagner untatta, Brahms muzsikáját pedig lenézte: „Dühít, hogy ezt az önhitt középszert zseninek kiáltják ki. Holott hozzá képest Raff óriás, nem szólva Rubinstejnről, aki még mindig nagy és eleven személyiség.” Beethovennel szemben fenntartásai voltak: „Meghajolok egyes műveinek nagysága előtt, de nem szeretem.” Mozart volt az a zeneszerző, akit mindenekfelett imádott, és ebben sok kortársával osztozott, nemcsak Oroszországban, hanem egész Európában: „a zene Krisztusának” nevezte. A barokk hidegen hagyta. „Szívesen játszom Bachot… de nem tartom nagy lángelmének (mint egyesek). Händel számomra negyedrangú muzsikus, és még csak nem is szórakoztat.” Két másik nagy, Beethoven előtti zeneszerzőről szólva: „Gluckhoz vonzódom, viszonylagos szegényessége ellenére. Haydn némelyik művét is szeretem.”

Mint Mozart és a klasszikus szerzők követője, igyekezett megfelelő formába önteni a saját zenéjét, egész életében az építkezés gondjaival küszködött. Eltérően az Ötöktől, erősen foglalkoztatta a forma. Hiányzott viszont belőle az a fajta logika és fantázia, amely a különféle elemeket szerves egésszé képes összeforrasztani. Korai szimfóniáinak szerkezete a folttechnikára emlékeztet: abbeli igyekezetében, hogy működjék a dolog, telerakta őket érdektelen tömítésekkel. Csak a IV. szimfóniájától kezdve fejlesztette ki azt a formát, amely megfelel zenéje lelkes, táncos, természetesen spontán és lírai természetének. Erről a következőképpen vélekedett: „…Amit szenvedéllyel írtam, most kritikus vizsgálatnak kell alávetnem, kijavítanom, kiterjesztenem, és ami a legfontosabb, tömörítenem, hogy beleférjen a megfelelő formába. Néha kedvünk ellenére, könyörtelenül meg kell tennünk ezt, s kiirtani olyasmiket is, amiket szeretettel és ihlettel írtunk. Amiatt nem panaszkodhatom, hogy kevés találékonysággal vagy fantáziával rendelkezem, de mindig éreztem, hogy nem tudok bánni a formával. Csak a kitartó munkának köszönhetem, ha végül sikerül megvalósítanom azt a formát, amely többé-kevésbé megfelel a tartalomnak. A múltban gondatlan voltam. Nem ismertem föl az előzetes vázlat kritikai vizsgálatának rendkívüli fontosságát. Az egymást követő epizódok lazán kapcsolódtak egymáshoz, és mindig meglátszott a varrat. Ez komoly hiba volt, és csak évek múltán kezdtem hozzá a kijavításához. A kompozícióim mégsem lesznek soha a forma mintapéldái, mert ami rossz, azt csak korrigálni tudom, de nem tudok belsőleg megváltozni.”