téli háború

A téli háború (finnül Talvisota, oroszul Зимняя война (zimnjaja vojna), de ismert még, mint szovjet–finn háború, vagy orosz–finn háború, egyik kevésbé használt elnevezése a téli hadjárat) 1939. november 30-án kezdődött, három hónappal a II. világháború kitörését követően. A Népszövetség illegálisnak minősítette a szovjet támadást és 1939. december 14-én kizárta a Szovjetuniót soraiból. A konfliktust az 1940. március 13-án aláírt moszkvai békeszerződés zárta le. Elvesztett területeinek visszaszerzésére 1941-ben Finnország ismét hadba szállt a Szovjetunióval szemben, melyet az utókor "Folytatólagos háború"-nak nevez.

 

Helsinkit teljesen váratlanul érte a bombatámadás: a légiriadót jelző szirénák és a légvédelmi ütegek csak az első robbanások után szólaltak meg. A légitámadásokhoz a szovjet repülőgépek már – a „segítségnyújtási” szerződések alapján – észtországi repülőterekről is felszálltak. Azonban a szovjet vezetés nemcsak katonai eszközöket vetett be: december 1-jén bejelentették, hogy egy határ menti kisvárosban (Terijoki) megalakult a „Finn Népköztársaság Népi Kormánya”, élén egy 20 éve a Szovjetunióban élő finn kommunistával (Otto Ville Kuusinen) és társaival, akik kiáltványukban (jellegzetes bolsevik szóhasználattal) a „szenvedő finn dolgozókat” akarták megmenteni a „háborús provokátorok bűnös kormányától”, „a sötét reakció bandájától”. Ám a nyilatkozat hatására az összes parlamenti párt és a finn polgárok inkább hazájuk védelmére mozdultak meg, vagyis az „elnyomók és hóhérok rémuralma” (tehát törvényes kormányuk) mellett. A szovjet politika terve az volt, hogy a háború után Finnországot egyesítik a Karéliai ASZSZK-val, és kialakítják belőlük a Karéliai-Finn Szövetséges Köztársaságot.

A szovjet hadvezetés öt irányból támadva egy hét alatt akarta lerohanni Finnországot – a német Blitzkrieg mintájára. Annyira biztosak voltak a dolgukban, hogy az északon támadó egységeket külön figyelmeztették a svéd határ tiszteletben tartására. A finnek mind emberben, mind lőszerben, mind nehézfegyverekben hiányt szenvedtek és ritka volt az a finn katona, aki látott egyáltalán harckocsit.

 

Sztálin a háború megindításakor azt gondolta, hogy a finnek az utolsó pillanatban megrettennek és gyorsan kapitulálnak, majd inkább elfogadják az ő feltételeit, minthogy a számukra kétes kimenetelű háború kiszélesedjen. De mindezek ellenére a Vörös Hadsereg mindenhol elkeseredett ellenállásba ütközött. A finnek kezdetben az aktív halogató harcmodorra rendezkedtek be, a védelmet Carl Gustaf Emil von Mannerheim marsall irányította.

A svédeknek volt egy rejtjelfejtő irodája, mely rendszeresen megfejtette a szomszédos országok kódját. Ezek közül a német hírszerzéssel kapcsolatos munkájuk fontos volt az Enigmához. A svédek dr. Arne Beurling matematika professzor által megfejtették az oroszok kódját, amit rögtön átadtak a finneknek. Így az 1939. novemberi szovjet támadáskor báró Carl Mannerheim marsall emberei mindig a megfelelő helyen voltak. A kicsiny, 175 ezres finn hadsereg feltartóztatta az egymilliós szovjet haderőt. Stephenson hamis útlevéllel felkereste Mannerheimet. 1940 első hetére finn „síelő kísértetek” (orvlövészek) súlyos veszteségeket okoztak a szovjeteknek. Ezt az tette lehetővé, hogy a marsall élt a hadászati hírszerzés eszközével.

 

Látva azonban a szovjet hadsereg gyengéit, az első győzelmek után több helyen ellentámadásba mentek át és saját meglepetésükre egyre több győzelmet arattak, ami tovább növelte a csapatok harci kedvét. Az egyes egységek egymással versengve semmisítették meg a szovjet hadosztályokat, zászlóaljakat. Moszkvában őrjöngtek: egyre több embert és anyagot mozgósítottak (csak a távol-keleti hadosztályokat nem) és csak így sikerült február elején megindult Vorosilov-offenzívával 27 hadosztály, több ezer harckocsi és több mint ötszáz repülő összevonásával és együttes állandó támadásával áttörni február 17-re az arcvonalat, majd február 26-án megkezdeni Viipuri ostromát. (Viipuri 10.000 lakosát február 15. után sikerült elmenekíteni.) - Az orosz döntő támadás végeredményben nem is a Karjalai szoroson, hanem a tenger felől érvényesült. 6 speciálisan felszerelt hadosztályt vontak össze, erre a feladatra gépesített szánokkal, jégharckocsikkal, a március 4-re már kellően befagyott tengeröböl jegén megindultak Viipuri irányába, és átkaroló hadművelettel Viipuritól nyugatra, a Mannerheim-vonal mögött hídfőállást tudtak létesíteni. A finnek ekkor voltak kénytelenek tűzszünetet kérni. Az utolsó lövések a Sallai arcvonalon, március 13-án, 11 órakor hangzottak el. Az akkori finn katonák szavaival: „az összes csatát megnyertük, de a háborút elveszítettük”.