polgárháború és intervenció Szovjet-Oroszországban

1917 novemberében megtartották az általános választásokat, ahol az eszerek (parasztpártiak) nyertek. A bolsevikok 25%-ot (9 millió szavazatot) szereztek. 1918. január 5-én összeült az Alkotmányozó Nemzetgyűlés, január 6-án azonban a vörösgárdisták feloszlatták a gyűlést, ezzel vége szakadt az oroszországi demokratikus kísérletnek.

 

Ennek következtében kitört a polgárháború. A fehérek (bolsevikellenes, különböző politikai irányzatú) hadseregei három irányból támadtak: az Ural felől Kolcsak, a Baltikum felől Jugyenyics, a Fekete-tenger felől Gyenyikin és Vrangel tábornokok vezetésével. Az antant nem tudott megegyezni a intervenció szükségességének kérdésében (Churchill és Foch marsall, I. világháborús francia vezérkari főnök támogatta azt, Woodrow Wilson, az Egyesült Államok elnöke azonban ellenezte). Az 1919-re kialakult kedvezőtlen katonai helyzetben Lenin már fel akarta adni Szentpétervárt, hogy a frontvonal kisebb legyen, de Trockij meggyőzte, hogy erre nincs szükség. A Vörös Hadsereget a Kerenszkij-offenzíva következtében megsemmisült orosz hadsereg romjaiból tákolta össze pár hónap alatt Trockij vezérkari főnök, Tuhacsevszkij és Jegorov tábornokok. Október 10-én Orjolnál, október 22-én Szentpétervár előtt megállították a fehéreket. A szövetségesek még ebben az évben visszavonták csapataikat.

1920 elején a lengyelek Kijevhez vonultak, de a Vörös Hadsereg egy-két hét alatt visszaszorította őket; Varsónál azonban Weygand tábornok legyőzte a vörösöket (visztulai csoda). A vereség főbb okai közé tartoztak a vezérkaron belüli ellentétek (Trockij és Sztálin között): Trockij már egy-két héttel a varsói csata előtt jelezte, hogy szerinte a hadsereg kimerült, de Lenin mindenkit meggyőzött a háború folytatásáról.

1920 novemberében a fehérek a Krímet is feladták, ezzel végképp kiszorultak az országból. Vezérkaruk elhajózott Szevasztopolból, az antant biztosította a hajókat.

A fehérek vereségének okai között az ideológiai ellentétek és a parancsnokok közötti széthúzás mellett első helyen szerepelt kedvezőtlen stratégiai helyzetük: az ország központi, iparosodottabb vidékei (Pétervár és Moszkva tágabb környezete) a háború egész folyamán a vörösök kezén maradtak.

 

A Lenin által a polgárháború idején meghirdetett gazdálkodási mód, a „hadikommunizmus” rövidesen fenntarthatatlannak bizonyult. Gazdasági válság alakult ki, amelynek jelei voltak a pétervári munkássztrájk és a kronstadti matrózfelkelés (amelyet Tuhacsevszkij és Trockij vert le). Lenin ezért a X. pártkongresszuson (1921. október) meghirdette a NEP-et (Novaja Ekonomicseszkaja Politika, Új Gazdaságpolitika). A NEP részben visszatérés volt a kapitalizmushoz: engedélyezték a magánvállalkozásokat és a belkereskedelmet, de a nagyipar állami kézben maradt. Ugyanekkor betiltották a párton belüli frakciókat. Lenin első agyvérzését követően (1922 elején) Sztálin pártfőtitkár, fő feladata volt a párt megtisztítása az elhajlóktól. (A korábban nem jelentős főtitkári posztot ő alakította de facto vezetői pozícióvá).

Az év másik jelentős eseménye volt az eszer vezetők koncepciós pereinek lefolytatása, és a Cseka átalakítása GPU-vá (Állami Politikai Hivatal).

1922 decemberében a X. Összoroszországi Szovjetkongresszuson megalakult a Szovjetunió. Tagjai: az Oroszországi SZSZK, Ukrajna, Kaukázusontúl, Belorusszia. Később lett tag az Üzbég, a Türkmén (1924) és a Tadzsik SZSZK (1929).

1923-ban ratifikálták a SZU új alkotmányát, amely meghatározta az Szovjetunió közös ügyeit (honvédelem, külpolitika, gazdasági tervezés). A legfelsőbb szerv elvileg az alkotmányt is ratifikáló Összszovjet Kongresszus volt, ez választotta a Népbiztosok Tanácsát (miniszteri kabinet) és a Végrehajtó Bizottságot.

1924. január 21-én meghalt Lenin A XXII. pártkongresszus után nyilvánossá vált végrendeletében írta: „Gondolkodjanak el azon, hogy kellene (ti. Sztálint) erről a posztról áthelyezni.” Mivel azonban utódlására vonatkozóan a végrendelet semmi konkrétumot nem tartalmazott, Sztálin a helyén maradt.